Bot és Rózsa
A nap már lemenőben van, egy kis ház áll a pusztaság közepén, és már meggyúlt a gyertya, melynek a lassan csukódó ajtó résén még kiszivárog lángja. A vándor, ki kelet felől érkezett, halad és bízik, hogy a fényforrásból még marad. Az ajtó már egyre-egyre vékonyabb, a lágy szellő, mely átsuhan a házon lassan becsukja. S a vándor egyre-egyre kevesebbet remél, és már tudja: az éjszaka közel, a nap leszáll, a gyertyafény bennmarad, de sokan vannak még a sötétben rajta kívül kik vele együtt várnak, sőt sokaknak van gyertyája, de a vándornak csak egy kell. Egy sárgán villanó gyertya láng, csak az kell, de tudja, sok gyertya van még a pusztaságban, és tudja, hogy a nap újra fel kel, és nem fél, nem szomorkodik, bízik, bízik a holnapban és tudja, hogy másnap az ajtó újra nyílik, sőt a gyertya is újra fénylik, hogy az ő útján vagy másén nem tudja senki, csak az Úr, de ez jó, hisz ez a kihívás abban a nagy vándorútban, mely e kietlen tájon vezet, honnan csak egy gyertya és egy vándorbot vezet. Vezet messze-messze boldogságba, hol a nap nem kell fel, és nem nyugszik le, hanem ott van fenn, de vezethet az örök sötétbe, hol a napnak ereje már nincsen, hol a gyertya gyorsan kialszik, és a fény megszűnik. A pokol mélye, az melyet kívánni senki se akar vagy kíván, de oly sokan hiszik, hogy a gyertyafény elég lesz. A gyertya csak addig kell, míg a vándor betér a házba és találkozik, aztán a bot és a rózsa közösen fogják a gyertyát. Közösen fogják a gyertyát, majd ott hol a bot gyökeret ereszt és támogatja a rózsaszálat, hogy az felfusson rajta és virágozzon... Így a bot virágos, a rózsa erős lesz. Keresd az örök nap országát.
