Vár
Napsugárként csillansz meg a Napsütötte napokon. Vár a világ, vár reád. Aranyozd be a perceim millióit, hol meleged dobbant egyet a harmat cseppen, mely elillan a gyönge rózsabimbó csúcsán. Felvirágzik a kóró, lágy eső öntözi lelkét nap mint nap, percről percre segítesz, hogy e gyötrelmes világ felett ne csak a Megváltó lelke lebegjen. Ha elvész a Varázs, a lélek megcsorbul, a gyönyörű cél, melyet óhajt, az ki szeret, távolodik, sőt elhomályosul. A tétovák elvesznek, a bátrak elgyengülnek, de az út fenn marad feléd. A próbák s jelek követik a hősök útját, s ki tudja, hogy mikor mit miért teszel, de talán Egy célba ér. A vár, mely fogva tart legbelső udvarán egy gyönyörű rózsabimbót, oly csodás és mégis, oly erős. Bevenni falait csak egy módon lehet. De mi az a mód?
Azt senki se tudja, csak a vár úrnője, ki vár a vár legbelső szobájában, de az ablakból lesi a vár ostromát s azt teszi, amit jónak lát. Az Úr adja meg a végsőt, nem a harc, de a lovag keres, kutat, s imád. A vár lábánál vár a gyönge napsugárra, mely a megindítja a nappali harcot s ihletét adja az esti szerenádnak. A piros rózsa áll s vár.
