Scylla Szösszenet

Hűvös ködös őszi reggel volt, a nap még csak most kezdte vörösre festeni a tengert, ami délről vette körbe Tose de Mar halászvároskát. Kristóf  ma korábban kelt, mint az elmúlt két hónapban, hiszen mára volt megbeszélve az a titokzatos állás interjú, amit tegnap este kapott egy ismeretlen telefonálótól. Sose szerette az ilyen bizonytalan dolgokat, de már régóta elmaradása volt az albérlet költségével így minden lehetőséget megfogott, de ez utóbbi egy hétben ez volt az első.
    Az öltözködéssel nem igazán foglalkozott, hiszen a város északi részén húzódó sziklafal melletti kis utca volt megadva találkozópontnak, és azt mondták neki, hogy fizikai munkára számíthat. A reggelit akarva akaratlanul ki kellett hagynia, hiszen örült, ha valamit ebédre tudott szerezni. 8 óra volt mikor a zsúfolt bérházak előtt húzódó keskeny utcácskára lépett. Kicsit aggódott, hogy kilencre oda ér-e, mivel sose járt még a sziklafal tövében. Gyerekkorában a szülei tiltották attól a helytől, egy ösztönös félem alakult ki benne, és marad meg a mai napig. Bár most nem volt választási lehetősége, vagy megy, és elvállalja a munkát, vagy holnaptól az utcára kerül, és ott éhezik tovább. Felült az utolsó vagyon tárgyára egy rossz biciklire, ami még az apjáé volt a kolera járvány előtt. A járvány a városon egy éve söpört végig a város fele meghalt, vagy elköltözött a tönkre ment halfeldolgozó üzemek miatt. A megmaradt vagyontárgy, viszont nem akart Kristófnak munkát szerezni, ugyanis mind két kereke lapos, teljesen lapos volt. Ezzel nem lett volna semmi gond, ha két héttel ezelőtt nem cserélte volna el egy kiló kenyérért a pumpáját. A városközpont fele kellett mennie, mert ott tudott a tiltott út felé kanyarodni. Egy belvárosi bérházból egy gyönyörű barna hajú lány lépet ki, haját a hűvös levegő fújdogálta, és mikor körül nézet egy pillanatra a pillantás találkozott Kristóf ideges tekintetével, a levegő felforrt a két szempár között, de mindketten félre kapták a tekintetüket. A lány észak fele indult, elárvult barátunk, pedig követte, hiszen ugyan arra vezetett az útjuk. Pár perc séta után a szépség jobbra fordult, és egy mellékutcán haladt tovább. Az éhező szívesen követte volna, de már így is késésben volt, jobbnak látta, ha előbb munkát szerez aztán barátnőt. Alig tett meg 10 métert, mikor a lány kiáltozását meghallotta. Azonnal visszafordult, és rohant visszafelé. Lelkében már felkészült hogy 3 csavargóval kell egyszerre végeznie, de aztán heves szív verése alább hagyott, amikor meglátta, hogy a támadó csak egy nagy fekete kutya. Felkapott egy nagy husángot a földről, és a karjait magasra emelve, hangját elmélyítve rámordult a kutyára, akár egy hatalmas grizli medve. A kutya feléje fordult, és hangos ugatások közepette pár lépést tett felé. Hősünk tudta jól, hogy a kutyák szemébe kell nézni, ahhoz hogy elijessze őket, úgy hogy erősen állta a vad kutya tekintetét, aki a hatalmas, és félelmetes embertől félve hátrálni kezdett, majd megfordult és vissza-visszaugatva, de elmenekült. A lány rémült tekintete forró szerelmes pillantásba váltott át, de az elmúlt perc eseményeit jelezte, hogy keze úgy rezget, mint hajókon a jelző zászló, ha vihar készülődik. A lány ajkai közül egy halovány köszönöm szűrődött ki és a két fiatal tekintete ismét összefonódott, a levegő ismét tele volt feszültséggel. Kristóf tett egy lépést a lány felé, és megfogta remegő kezét, hogy megnyugtassa, de ebben a pillanatban a lány karjai a megmentő köré fonódtak, és forró ajkával megszüntette a feszültséget a két szempár közt. Aztán hirtelen elrántotta a fejét és elpirulva tekintett fel. Kristóf még mindig a csók varázsa alatt volt, és csak annyit tudod válaszolni alig halható varázslatban úszó hangon, hogy szívesen. Aztán hirtelen ő is feleszmélt az álomból.
- Ó kérlek, bocsáss meg, nem tudom mi történt velem de.
- Semmi gond- válaszolta és két karja közé zárva a lányt újra belépett az álomvilágba. A szél langyosan fújdogált, és meg meglebbentett egy-két hajszálat a megmentett tündérhercegnő hajkoronájából. A csók véget ért, de a varázs a két fiatal között nem szűnt meg.
- Mi a neved?- kérdezte Kristóf miközben két szerelemben úszó szeme a varázslat minden pillanatát próbálta befogadni, ami lány arcáról sugárzott.
- Noémi- válaszolta úgy, mint aki a legszebb álmából ébredt fel és még most is érzi azt, amit az álomvilágban érzett. - És a tied?
- Kristóf.
- Kristóf- ismételte a tündér lágy mesebeli hangon.
- Ó a fene bocsáss meg, de el fogok késni az állás interjúmról.
- Merre mész?
- Északra sziklafalhoz.
- Veled tartok hisz arra fele lakok én is.
A tiltott városrész ily tündéreket rejt  a mélyén. A tündér királyfi és a tündér király lány kéz a kézben indult az ismeretlen felé. Bár Kristóf jól tudta a lány nem lehet sokáig vele, és valószínűleg el is fogja veszteni, ezek a gondolatok az álom világhatárán, még nagyon mélyen szunnyadtak. A cím, ahova tartottak a sziklafal, és a szakadéktalálkozásnál egy öreg kis fakunyhót rejtett. Kétszer zörgettek, de semmi válasz nem érkezett, abban a pillanatban, mikor harmadszorra is próbálkozni akart, kinyílt a szúette ajtó, és egy alacsony vénember lépett elő. Első mozdulata volt, hogy öreg órájára pillantott, és csak ennyit mondott:
- Késtél. Hát ez a fehércseléd, mit akar itt, talán ő is kábelt, akar javítani.- morgott a kisember.
- Hát ez egy nagyon hosszú, és bonyolult történet, de elnézést általában pontos vagyok- próbált javítani a helyzetén.- És ha nem gond, akkor velem maradna.
- Hát, ha tud hegyet mászni, akkor maradjon, de egyébként felesleges itt lennie. - ellenkezett az öreg tovább.
- Hegyet mászni? Ezt nem egészen értem igazából, én azt se tudom, mit kell  tennem- hüledezett Kristóf.
- Igen hegyet mászni. Látod azt a vastag kábel köteget, ami ettől a faltól addig a falig fut? A túl oldalon lévő városba viszi az elektromosságot és még pár távközlési vezetéket. Az egyik kábel meghibásodott azt kéne áthúzni a túl oldalra, de az előző munkásom eltűnt, vagy megszökött, vagy lezuhant a mélybe. Na, de mindegy. Itt a drót, kösd a derekadra, és indulj. - mondta a vén emberparancsoló ellent, mondást nem tűrő hangon.
- Na állj! Először is, meggondolom, hogy elvállalom e másodszor, pedig elbúcsúznák. - válaszolt kicsit felháborodva Kristóf.
- Hát te tudod, de mindjárt éhen halsz, a nőkkel meg csak a gond van.
- Jó elvállalom, de kérek 2 percet. – Noemihez fordult, és mélyen a két opál zöld szemébe nézett - Sajnálom, de meg kell tennem, sok pénzt kapok érte, és tényleg az éhhalál küszöbén állok. Nagyon szeretlek. És ezzel átkarolta, és megcsókolta a mesebeli hercegnőt, akinek a szíve azonnal megtelt aggodalommal, hiszen a szakadék több áldozatot szedett, mint a járvány. A két ifjú ölelése lassan szétvált, újaik egymás karján futottak végig, és mint utolsó cérnaszál, ami még tartja a posztót mielőtt az teljesen ketté, válna úgy tartotta  két ujjhegy a kapcsolatot a tündér királyfi és a tündér király lány között. Majd pedig a cérnaszál elszakadt, és a fiú csak annyit tudott mondani:
- Sietek vissza.
- Sok sikert. Várni fogok rád-, de az utolsó szavak már alig voltak hallhatók- hiszen a hangja az aggódástól elcsuklott és szeme megtelt könnyel.
Az új karbantartó rálépet a kábel kötegre, a biztosító kötelét rögzítette, és elindult. Húzta maga után a vékony réz drótot. Bár legszívesebben visszafordult volna, és az álomvilág csodái közé merült volna ismét, a gyomrában égő fájdalom megakadályozta ebben, de a szívében égő szerelem lábait megszaporázta. Már félúton járt mikor köd keletkezett a semmiből, és hirtelen minden eddigi dolog megszűnt. Az alatta folyó patak moraja elhalkult, szinte nem is hallotta, bár, amit hallott az is már csak az agyában zakatolt. A levegő lehűlt a sós száraz levegő nedves és hűvös lett. Már csak a kábelek, és a szívét megdobogtató emlékek voltak meg abból a környezetből, ahol még 5 perce élte át élete legnehezebb döntését. Amilyen gyorsasággal a köd előkerült, oly gyorsasággal keletkezett, a hatalmas szél, és az óriási felhőszakadás. A víz egyre síkosabbá tette az utat, ami már 30 méterrel ezelőtt enyhe emelkedést vett fel fele. A vihar egyre jobban tombolt az út, ami már nem is kábel kötegre hasonlított, hanem függőhídra egyre jobban emelkedett, és csúszott. Kristóf próbálta egyensúlyát a korlátnak szolgáló vékony kötél segítségével megtartani, de ez csak egyre nehezebb, és nehezebb lett. Egyszer csak megszűnt az imbolygás, és a vékony fadeszkák is eltűntek, ahogy lenézett látta hogy kavicsos földön áll. A vékony réz drót, ami a derekára volt erősítve csak egy rövidke csonk lett, és ahogy visszafordult nem látott mást, mint a hatalmas szakadékot, de a híd már eltűnt. Teljesen értetlenül állt a szikla szélen, de mivel a vihar egyre erősödött jobbnak látta, ha behúzódik abba a barlangba, amit most vett észre, ahogy körül pillantott. A barlang meleg volt, és száraz. A falakon fáklyák égtek és bevilágították azt. Egyre beljebb, és beljebb haladt a barlangba, míg csak nem egy hatalmas vasalt tölgyfa ajtóba nem ütközött. Fülét az ajtóra tapasztotta, és hatalmas hangzavart hallott a túl oldalról. Nem értette, mit beszélnek az emberek sok szó ismerős volt számára, de még is idegen. Levette a deszkát, és kinyitotta az ajtót, a nap sugara vakította el, és hatalmas ember tömeg közepette találta magát, de volt egy kis furcsaság az emberekkel. Régi spanyol nyelven beszéltek, és mindenki középkori viseletbe volt öltözve.
Az ajtó, amin épp kilépett egy vásári kofa standja mellett volt. A kofa nagyon el volt foglalva, mert épp a vásárlók ostromolták, de az egyik vevő kis fia hamar észre vette a különös ruházatot, viselő Kristófot. A gyermek megrángatta anya szoknyáját, aki így szintén meglátta a különös alakot. A nő elsikította magát és a már hallott ismerősismeretlen nyelven kiabálni kezdett. Az emberek közt futótűzként terjedt a hír és egy percen belül már katonák, fogták két oldalról szerencsétlen jövevényt, és vitték a piac főterére, ahol a város bírája épp a hagyományos vasárnapi ítélő széket tartotta. A kivégzésekre összegyűlt nép figyelme azonnal a bíró felé fordult mikor a katonák elé vetették Kristfot. Az ítélet osztó felállt bársonnyal borított székéből és csendre intette a tömeget:
- Kié vogy tö szerny szolütt? Az mily érdokos ruhát mily erdegtűl szöröztüd? - kiáltott Kristófra a bíró a régikor nyelvén
- Nem értem mit mond kegyelmed.
A népen egy hangos moraj futott végig, ahogy meghallották a számukra érdekes nyelvjárást.
- Oz erdeg fajzat gyers ün elv ülü vorpodro tögyétök az genoszt. - parancsolta a katonáknak, akik azonnal megindultak vele a vesztőhelyre, ahol már a hajnali órákban egy tucat emberélet veszett el.
- Ne kérem. Nem vagyok én ördög fattya. Normális ember vagyok. Ne!!!- kiáltozott Kristóf miközben a fejét a vérpad mellett elhelyezett hatalmas tuskóra, kötötték. A hóhér már fente a baltáját, és várta a parancsot.
- Boko elög öles már oz baltü sulyts lö az ordög fajzatra. - A hóhér feje fel ‚emelte a fejszéjét és lesújtott Kristóf nyakára.
- ÁÁÁ- kiáltotta Kristóf, miközben fel ült a 3. emeleti lakásának fehér ágyneművel bevetett ágyában. A kiáltásra felesége is felébredt, aki még az álomvilágban volt mikor Kristóf felriadt.
- Mi a baj? Rosszat álmodtál-, kérdezte Noemi férjétől, aki épp visszadőlt a párnájára de arcáról még mindig folytak az izzadság cseppek.
- Eszméletlen álmom volt- mondta kissé lihegve még. Noemi az oldalára fordult és miközben cirógatta Kristóf haját kérdően pillantott a két csokoládébarna szem közé. A két szem tulajdona értette kedvese tekintetét ‚és elkezdte mesélni a történetet:
Hűvös ködös őszi reggel volt....