Szellemalak
Az Éj egy szellemalakot borít körém. S habár arcát nem látom, csak képzelem, az oly sok emlékből s élményből egy teljes alak bontakozik ki, mely érzem, átölel. Érzem lágy ölelését, lélegzetének halk dallamát, arcának forró melegét, érzem, hogy közel, közel bújik hozzám. Ó bár, közelebb lenne és bár ne egy szellemalak lenne. Oly régóta várok újra és újra erre a pillanatra. Lelkem óhajt, óhajt egy álmot, mely helyett az agyam ad egy bálványot, hogy szívem rétjein a száraz kórók újra kivirágozának s legyen újra százszor szép a rét, süssön le a Nap ismét.
Oly közel van, oly közel van AZ melyet nappal minden* minden pillanatban roncsol, s szét zúzza árva lelkemet, de ilyenkor este egy alak, egy gyönyörű angyal, kinek nevét s arcát nem tudom, de mégis úgy érzem ismerem, mindig is ismertem s vártam reá. E lélek most itt lebeg s ölel át engemet, s tenni nem tudok, de nem is akarok ellene.
Vágyok rá, vágyok rá oly nagyon, hogy ha álmomból felriadok ne egyedül legyek, a lágy puha szellem legyen akkor is, akkor is velem. Az ajkának érintése űzzön el bármilyen borzalmas álmot és mélyítse újra el e világot. Oh, bár itt lennél valóban, és tényleg ölelhetnélek egészen, valódban. E gyönyörű álmok után reggel e gyarló, gyötrő világ újra magához ragad, egy utolsó érintés, egy utolsó csók érintse ajkamat, és eme nagy ajándékot hordozza gyenge lelkem a véres harcmezőn, hol oly nehéz szeretni, de mégis e csók, e ajándék, e rózsabimbó velem lesz s nem engedem, nem engedem el egész nap s harcolok érte, hogy este, amikor már az angyal vár, lelkem szaladjon úgy mint az, ki a Mennybe vágy.
minden* először tárgyi értelemben van
