Egy bontatlan ajándék
Pár nap telt el karácsony óta, a fa alatt az ajándék még mindig ott van, még mindig ott van és néz, és néz engem, s én várok. Várok, még mindig rá, habár, habár már belenyugszok, hogy talán még se az enyém, de várok, talán majd egy ismeretlen rokon átnyújtja, vagy maga az ajándék bontja ki magát és jön, jön közelebb, de nem tudom. Már örülök a többi ajándéknak, nem várom azt az egyet, és boldog vagyok, örülök a többinek.
Örülök annak, hogy karácsony van. Aztán néha este, mikor az agyam az ajándékra gondol, a szívem társul, társul vele. Bizonytalanságban lebeg. Nem tudom. Nem érzem. Boldognak látom a világot, s keresem az apró jeleket, de nem tudom, hogy enyém-e az ajándék. Már késő este van, már minden remény elveszett, szívem körül fekete fátyol lebeg, és ekkor az ajándék mintha megmozdulna, és a fekete füst eloszlik, de valójában csak a karácsonyfa izzóinak kéklő, gyönyörű fénye játszik, s nem az ajándék mozog. Felébredsz, elindulsz. Újra a való világban, a való világban lépkedsz, de titkon még reménykedsz. Sőt már nem is reménykedsz, nem is gondolkozol. Tudod és érzed, hogy tiéd lesz.
Nem mersz arra gondolni, hogy nem a tied. Nem a tied lesz az a nagyszerű, kiválasztott, remélt ajándék. Boldogan, boldogan szaladsz haza, és boldogan vársz. Vársz, hogy az ajándék a kezedbe kerülhessen. Aztán eszedbe jut, mi lenne ha... Egyszerűen csak rákérdeznék, tennék egy egyszerűen visszavonhatatlan, komoly kérdést. Melyből kiderül, hogy az ajándék az enyém vagy sem. Hát jó, legyen. S a kérdés feltéve.
A válasz, a válasz a szülőtől, ki mindenkinek egy örök ajándék lassan, darabokban, megfontoltan érkezik. Hisz a szülő is tudta, hogy a gyermek, a gyermeki szív vágyik arra az ajándékra, és nem akarta összetörni. Lassan fogalmazza meg a szavakat, de aztán elmondja, hogy ez nem a tiéd. Nem magyarázkodik túlságosan, hisz tudja, a gyermeknek látni kell. Látni kell azt, hogy nem minden lesz úgy, ahogy szeretné. Nem azért, mert a gyermek rossz, csak azért, mert az az ajándék nem neki lett kitalálva.
A gyermeki szív oly csodálatos, hogy nem omlik össze, mint egy felnőtt tenné, ha valamiben megcsalatkozik. Hanem örül annak, hogy végre, végre nem az övé. Végre meg van a válasz, nem az övé az az ajándék, mely ott áll. S a gyermek nem kérdez többet. Tudja jól, hogy az ajándék másé. De nem akarja tudni, hogy kié, hisz lehet valakié, de lehet, hogy senkié. S ezt jól vésd az agyadba: kérdezni csak őszintén.
