Jelek
Csak néhány apró gondolat. Szó, mely magában hordozza a mennyet, vagy talán a poklot? A lila köd mindent eltakar. Csak várok, szaladok, keresek. Várok egy újabb kis szóra, egy újabb apró gondolatra, mely azt mondja, hogy lépj erre, vagy lépj arra. Nem tudom, nem tudom merre lépjek, hisz oly bonyolult ez az útvesztő, hogy ember benne jelek nélkül csak eltévedni tud. Várom a jeleket, de oly kevés van belőlük, s nem tudom miért. De talán nem is baj, hisz tudom, minden úgy történik, ahogy kell. Szívemet nyugtatom minden percben. Agyamat kábszerrel foglalom le. Elnyomom, elnyomom valami mással, valami olyannal, ami másra emlékeztet. Róla gondolkozok, róla elmélkedek. De vajon jó ez így? És a drog, melyet úgy kívánok, csak hogy közelebb legyen. Vajon nem árt-e az én testemnek? Vajon jó ez így, vajon jó ezt így tenni, és csinálni? Ó én nem tudom. Nem is akarom. Félek, félek kérdezni. Rettegek a választól. Hisz a válasz mindent megold. Mint a halál. S jön a nagyszerű halál. Hol vége van egy világnak.
Onnan ha tovább lépsz, csak jobb lehet. De meghalni? Oly félelmetes, nem tudod mi van utána. Ha tudnád, megtennéd, de akkor oly élvezhetetlen lenne e gyönyörű küzdésre elhívott élet, ahol az erős is gyenge. Ha csak egy pillanatnyi apró pillangó száll le a lelkére, a nagy és kemény összetörik, és nem tudja merre tovább. Csak vár és remél.
