De az idő mégis áll
Szia. Hol jársz? Jött az üzenet. Nem tudom, nem tudom, hol járok. Állok, lebegek és várok valamire, várok valamire. Oly messze vagyok e világ zajától, e világ minden problémájától, úgy érzem, egyedül vagyok, csak egyedül én vagyok. Nem ért meg igazán senki, talán ő se. Várok, várok valamire, de mire?
Ó, Uram, adj több türelmet. Oly türelmetlen vagyok. Kérlek, adj többet. Hisz annyi mindent adtál. Adsz. Minden pillanatban, amikor már a végsőket rúgom, adod. De vajon azért? Azért adod, hogy tovább menjek, vagy hogy amikor majd elbukok, jobban megtanuljam, és több tapasztalatom legyen? Hisz tudom, te adtad. Elejétől fogva tudom, te adtad. De nem tudom, hogy miért. Azért a pillanatért, azért a pár élményért, vagy valami nagyobbért. Nem tudom, hol járok. Látok néhány útjelzőt és látom, ahogy a világ suhan. Elsuhan mellettem, és közben én megteszek dolgokat. De az idő mégis áll, a tér mozog, de az az idő, aminek telni kéne, az nem érkezik, az a tábla nem érkezik el, az a jel nem jön meg, mert még csak a világ suhan. Talán holnap, holnap majd beszélünk, talán.
