Vágyni már nem vágyok…
Vágyni már nem vágyok rá nagyon. Ő rá már nem, de arra a Nagyra, arra mely hiányzik a szívemből, vágyok nagyon. Elmém kitöltve, szívem már nem üres, de amint, amint meglátok valakit, kinek lelke, kinek kisugárzása oly nagyszerű, hogy van Egy különleges, kire vágyott elmém, szívem s a lelkem. Mind a három, mind a három tökéletesen lenne töltve. Ha Ő jőne… egyelőre nem jön, csak lebeg. Egy lágy foszlánnyit szívembe enged, lelkembe és elmémbe. Így egyik sem éhezik, habár szívem néha kínlódik, hisz ő az kit csak egy teljes tud betölteni, ki az egészet akarja. Azzal, hogy egy kicsi jutott, nem elégszik meg.
Fél, retteg attól, mint egy éhes kutya, hogy a megszerzett kincset elveszik, és ha elveszik, ő összeomlik, de a szívem s a lelkem segít neki, segít neki, segít eltűrni az éhséget és az egyedüllétet. Elmém irányít, lelkem harcol, és szívem vár. De már, már szívem sem éhezik, habár mikor lelkem s elmém nem figyel eléggé rá, egy röpke illatot megérez.
Az fáj, fáj, mint az éhes korgó gyomornak egy finom illat, mely orra előtt leng, de gyomrába nem kerülhet.
De nem baj, minél tovább vársz, annál nagyobb, annál finomabb a szerelem, mely majd betölt teljesen. A Homály, melytől elmém fél, ő egyedül, kitől elmém elvész. Az üres gyomor összezsugorodik, oly annyira szárad össze, hogy szerelmet befogadni képtelen. S a lelkem, ki még képes bízni, ő az egyetlen, aki tudja, hogy szívem nem fog az ürességtől égni.
2011.02.04.
